HTML

IndaFotó képek

Olvasók

21.
augusztus

Második terhesség

hanna  |  3 komment

A második terhesség egy nagy szívás. Lássuk be, nehéz dolog szakdolgozatot írni, de ritkán kelt fel síkitva hétkor. Keveset kell utána szaladgálni és hagy aludni, na jó, bizonyos fázisaiban nem, de többnyire. Nem tart kilenc hónapon át, és lehet bulizni is menni este. Meg úszni és egyéb rekreációs tevékenységeket végezni. Sok könyvet kell cipelni, meg néha laptopot is, de azért lehet racionalizálni.

Egy kisgyerek mellett terhesnek lenni szívás. Rohan, cipelni kell, megállás nélkül hajolgatni kell minden után, mert leesik. Most vagy tényleg rosszabb nekem, vagy csak nyápicabb vagyok, vagy mind a kettő, de hajoláskor rögtön szétdurran a fejem, cipőt venni nem tudok, hízok rettenetesen, a vádlim estére egy kishordó, és folyton fáradt vagyok, az oldalam és a hasam alja, időnként a combom pedig menetrendszerűen begörcsöl este hétre, és lehetőleg pár óráig úgy is marad. Most például éppen a fenti okok miatt nem megyek tűzijátékra a többiekkel, mert meghalnék, ha végig kéna állnom és nem bírnék haza gyalogolni utána. Folyton fáj a hátam, ha fel kell kelni, ha a földre kell feküdni meg egyáltalán. És könyörgöm, ez még az állítólag csudaszuper második trimeszter, mi lesz velem októberben?

Egyetlen előnye van a második terhességnek: nem parázok. Nem olvasgatok. Nem érdekel, de tényleg, hogy hány kiló vagyok és hány csík van a bőrömön, hogy mennyi a vérnyomásom és milyen a vérképem, mert már tudom, hogy a dolgok minimum kétharmada szimpla ijesztgetés, és hogy vége lesz és minden másképp lesz. Meg persze azért, mert már nem trauma ez a testi változás, hiszen már lezajlott és most pont ugyanolyan, centire.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://leababa.blog.hu/api/trackback/id/tr57619566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Paramami 2008.08.22. 17:28:26

Hát, valszeg a köztünk lévő korkülönbség teszi, hogy nekem a második egy cseppet sem nehezebb, mint az első, sőt... Az első alatt nem kis stresszel járó munkát végeztem, közben házat vettünk, költözködtünk, berendeztük az új lakást, végig paráztam, hogy mi lesz a munkahelyemen, ami még egyszer hangsúlyozom, borzasztó stresszes hely volt, ráadásul próbáltam maximálisan felkészülni a gyerek-szülés témára, jártam kismama tornára, jógára, baba-mama kapcsolatanalízisre, stb. Nem volt ritka, hogy a szülésfelkészítő után fél tízre értünk oda a nődokihoz, tízre haza, és akkor még otthon pakoltunk, hogy kész legyünk a költözködésre.

Fizikailag rohadtul kikészültem, nagyon fáradt voltam már a hatodik hónapra, nem tudtam járni, a hetedik hónaptól a derekam úgy bekattant, hogy folyamatosan fájt. Emiatt folyton feküdtem, mivel minden mozdulat kín volt, attól meg nem kaptam levegőt. Ekkor én már 32 voltam. Ráadásul akkor október elejére vártuk a babát és egy iszonyatosan meleg nyár volt, júliusban már tiszta kín volt minden reggel a 26 fokban bemenni a melóhelyre, ahol a lányok nem bírták a légkondit, így délben az asztalomnál 32 fok volt! Volt, hogy sírva hívtam az orvosom bentről, annyira rosszul voltam...

Ehhez képest most no meló, no költözködés, no para, a ház eddig legfeljebb 28 fokra melegedett fel, az mégsem 32, csak egy kétéves nyúz, aki eléggé megértő egyébként. Amikor egyszer-egyszer rosszul voltam, akkor mellém feküdt, pihen felkiáltással, és hagyott tényleg pihenni. Szóval nekem ez most nagyságrendekkel jobb! Jobban kapok levegőt is, még bőven tudok sétálgatni, pedig az elsővel ilyenkor már teljesen le voltam robbanva, szóval nekem ez most pihenés az előzőhöz képest. Most már nem kínzom magam mindenféle előkészítőkkel, tudom, nem ezen fog múlni, hogy ezúttal sikerül-e szülnöm.

Azt már nem tudom, hogy ha lesz harmadik, akkor kettővel milyen lesz vajon a menet... De hát mindent a maga idejében!

Hanna, Neked kitartást, és ne sajnáld a tűzijátékot, szerintem az a másfél millió ember, aki ott törtet, hogy lásson valamit, önmagában elég ahhoz, hogy egy kor után az ember ne vágyjon a személyes részvételre...

hanna 2008.08.24. 20:43:51

Hát igen, én mondjuk nem jártam semmilyen plusz elfoglaltságra, csak úszni, az viszont inkább kilazított, meg szerintem kondiban tartott, azért is görcsöl most be menetrendszerűen a lábam meg az oldalam, mert eleve rosszabb kondiban vagyok. Munkáról annyit, hogy Lea is október elején születettt, és igen, bazi meleg volt és majd meg lehetett halni. Viszont mivel én magántanítottam, annak meg olyan június elején lejár az idénye (legkésőbb akkor mennek el nyelvvizsgázni/érettségizni/államvizsgázni a népek), ezért amúgy is nyári szünetem lett volna. Ezt megfejeli az, hogy május közepén (a saját nyelvvizsgám előtt két nappal:)) lenyomorítottam magam kb négy hétre, és utána már nem kezdtem újra tanítani senkit. Szóval semmit nem csináltam. És viszont az informálódás egy része inkább parázásra adott okot, semmint felkészülésre. Pl. pont a szoptatásról meg a szülésről gondoltam azt, hogy az magától megy, pedig az nem ártott volna, ha kicsit körül nézek. Viszont minden máson jó sokat aggódtam:))
A hétvég jó teszt volt: tavalyelőtt ugyanekkor a boglári borfesztiválon simán felmentem a kilátóba is, pedig hat-nyolc héttel terhesebb voltam, most meg a házig fölmenni is egy kis kihívás volt.

Paramami 2008.08.31. 06:03:12

Csak most vettem észre, hogy itt válaszoltál: én meg jól felkészültem szopiból és szülésből is - az utóbbiból kb. minek (császár). Kitörölhettem a ...met az abszolút természetes szülésről alkotott leányos ábrándjaimmal...

Most csak azért sem olvasgatok szüléses könyveket - ott lesz a dúla, ő tudja, mi kell a természetes szüléshez, ha eljutunk oda, és ha nem, akkor meg beengedik a császárhoz, lesz, aki fogja a kezem, ha megint műtétre kerül a sor - mert az a műtőben lévő rész, tök kiszolgáltatottan, egyedül kb. hat-nyolc emberrel, akik mind velem foglalkoztak ugyan, de egy szót nem szóltak hozzám (most mi történik, mi várható még, stb.), hát az elég rossz volt. A végén már alig bírtam, pedig fájni nem fájt, csak úgy rázott a hideg, hogy majd' leestem az asztalról, meg valahogy volt bennem egy olyan érzés, hogy egyszerűen elég, hagyják már abba - tényleg azóta sem értem, hogy miért, mert fájdalmat nem éreztem. (A dokimat jól meg is ijesztettem, mert rákérdeztem, hogy meddig kell még bírni, erre azt hitte, hogy fáj valami - mondtam, hogy nem, csak már nagyon elmennék...)