HTML

IndaFotó képek

Olvasók

H: Léna, milyen volt a Gárdonyi-nap?

Lé: Hááát... Valami Ferencről volt szó. Megkérdezték, hogy ki ismer híres Ferencet. És képzeld mama, a Bálint kapott oklevelet, pedig az csak egy rajz, és én nem.

H: Tudtam, bakker, de Léna, a tied akkor is a legeslegjobb pályamunka volt, a tied meg a kviddicspálya, csak nem értik. Ne keseredj el, mert attól még a tied volt a legszebb.

Lea: Mama, először átadták a Gárdonyi díjakat, ami borzalmasan unalmas, és ráadásul most nem a zeneiskolában volt, ahol ilyen nagy bársonyszékek vannak, és hátra lehet dőlni, és kicsit aludni, hanem a tornateremben, ilyen iszonyatosan kényelmetlen padokon, és nem lehetett hátradőlni se meg pihenni. Szerencsére én már tapasztalt voltam, és ezért nem tapsoltam meg mindenkit, amikor tapsolni kellett, mert tudtam, hogy akkor a végére tökre megfájdul a kezem.

És képzeld, egy dolgot megtudtam, hogy a Kölcsey, aki a Himnuszt írta, nem azért ilyen, mert kacsint, mert az Áron mindig azt hitte és én is, hanem tudod miért?

H: Tudom, mondjam, vagy te akarod mondani?

L: Mondhatod.

H: A himlő miatt.

Lé: Mi is kiraktuk annak a fejét. Meg Kati néni elénekelte a Himnuszt, és amikor valami szót hallottunk benne, amit előtte elmondott, akkor valamit kellett csinálni. Meg néztünk sok filmet, az jó volt. A Magyar Népmeséket. Átjöttek a bések, meg a cések. Csak sajnos hátul nem lehetett játszani ezért ma, hanem csak a padban. 

H: És akkor kilencvenen voltatok a teremben és egy kis tévén néztétek a Magyar Népmesét egész délután??? 

Lé: Igen, de nem kis tévé, majdnem akkora, mint a nagymamáé.

H: Király.

L: Nekünk is volt egy ilyen kvíz az életéből meg történelmi. Az volt még a legjobb.

H: És nem is volt semmi játék?

Lé-L: Hát ez volt a játék.

H: És miért vannak ezek a gárdonyisok ennyire rágyógyulva erre a Himnuszra??? Nincs is nemzeti ünnep.

L: Mert ma 250 éve fejezte be a Kölcsey a Himnuszt, érted, mama?

-- 

Mondanám első kommentelőként, hogy és az meg kiafasztérdekel? Nem hiszem el, hogy van egy napja a szerencsétleneknek, amikor nem kell gályázni, elvileg ez a Gárdonyi-nap egy szabad nap lehetne, tanítás nuku, izgalmas, érdekes, kreatív idő, ugye arról van szó, hogy leadnak a gyerekek ilyen izgalmas érdekes és kreatív pályamunkákat, minden évben van valami téma, és akkor ezt értékelik (hogy minek értékelik? csakmert, baszogatásból, ahelyett hogy szimplán kiállítanák, és minden gyerek tudná, hogy ő jó. Ugyanolyan jó, mint a bárki más. Sebaj. Verseny az élet. Nem.) És ennyit bírnak ebbe a gyerekektől nagyon várt szabadnapba beletenni.

Ez nem fidesz, nem klik, nem kevés fizetés, tanterv, ez mind nem az, meg a fene se tudja, mire lehetne még ráfogni, hogy ezt sikerül összeboronálni, egy fekete-fehér, öt nagyobb darabba ollózott képet Kölcseyről, hogy rakd ki, ő a nagy magyar költő, ugye milyen érdekes?, meg benyomni a tévét, ez mind nem az, amit a szép követelesékben megírnak, amit elpanaszkodtak az első szülőin, és nyilván fognak most a másodikon is, hogy mi minden méltatlanság történt velük, érdekes, mintha a gyerekekkel és a szülőkkel napra nap nem történnének  méltatlanságok, talán rosszul emlékszünk? Tegye fel a kezét, aki nem tud minimum 10 megengedhetetlen dolgot felsorolni a közoktatásban eltöltött, elrabolt 12 évéből? Mintha az állam rohasztaná csak a rendszert. Rohad az belülről is. Ennek mindenhez semmi köze. Ez mintha így lenne, mióta világ a világ, mint egy önmaga körül lassan forduló doboz, aminek a falán ugyanazok az árnyképek villanak fel újra és újra.

Amit ez a Kölcsey, ünnep és szabadnap körüli semminek tűnő apróság közvetít, túl a minden egyes feladatot értékelő-hajtó, nyomasztó rendszeren (minden tanár hunyja le a szemét, és képzelje el, hogy mostantól minden egyes óráján ott fog ülni egy szakfelügyelő, és értékeli. Ja, nem is, hiszen ők már gyakorlottak, ne vessük már össze őket az éppen írni tanuló elsősökkel!. Amikor kezdték a szakmát, akkor ott ült volna a szf. Mindennap. És ad minden órájára egész nap, napi öt órában kicsi csillagot, piros pontot stb. Senkit nem az érdekel, hogy mit gondol és merről merre tart mint tanár, csak hogy ott akkor kicsi piros pont, pecsét vagy semmi vagy esetleg neadjisten szomorú arc. Szerintem a tanárok jelentős része vagy öngyilkos lenne, vagy pályát módosítana. Na ők pont ez tolják rutinból a gyerekekkel. Minden egyes mozdulatnak értéke van, légy résen, mindig lecsaphat a pontozóbrigád!, nem azért tanulsz írni, hogy írni tudj, hiszen akkor kurva mindegy lenne, mennyire kerekíted az o-t, hány millimétert dől életed második l betűjének hurka, nem hanem azért, hogy pontokat szerezz vagy éppen ne), a semmit nem csináló, kisujját meg nem mozdító napközin is lépjünk túl, elvégre készülünk az elfekvőre nem? (udvar? pingpong? társas? mozi?  szabadon felhasználható kreatív eszközök, ugyan! csak ne telefonozzon a büdös kölyök, hanem üljön a kabátjában, ha magától nem vette le, és várjon, amíg a szülő meg nem menti, kussban, ha lehet ). Erre nekem már nincsenek szavaim, csak a hápogó döbbenet. Nem is lustaság ez, mert hiszen ebben is sok munka van. Nem is a butaság, mert nem arról van szó, hogy szegények, hát nem tudják. POnt az az elrémisztő, hogy szerintük így van jól. Teljesen érdektelen, hogy mi van a gyerekekben. Hogy van bennük valami. A figyelem és a szabadság teljes hiánya. Ez volna a nem túlságosan rejtett tanterv.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://leababa.blog.hu/api/trackback/id/tr248305944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.